A Társaság-szigeteket – mint annyi mást – valószínűleg a spanyol hajósok pillantották meg először az európaiak közül, viszonylag igen korán, a XVII. század elején. Peruból vitorláztak nyugat felé, éppen csak meglátták a szigeteket, és továbbhajóztak. Az első európai, aki a szigeten kikötött, Samuel Wallis [1728-1795] angol kapitány volt 1767-ben, aki a szigeteket Anglia számára követelte. Wallis nem hagyott hátra sem telepeseket, sem helyőrséget, és így [Louis Antoine de] Bougainville francia kutató [1729-1811] , aki alig egy év múltán érkezett a szigetre, Franciaország részére vette – elméletileg – birtokba a szigetcsoportot. Bougainville Tahiti szigetét Új Cythera szigetnek nevezte el a görögországi Cythera (Kíthira) szigetéről, amely mellett Aphrodité, a szerelem istennője a tenger habjaiból kiemelkedett. Aphrodité görög szerelemistennő volt – a római istennőt Venusnak hívták.
A következő európai már a római szerelem istennőjét, Venust kereste Tahitin: [James] Cook kapitány [1728-1779] érkezett hamarosan [1768] Bougainville után Tahitira, hogy megfigyelje a Venus átvonulását a Nap előtt. Egyébként Cook adta a „társaságban” elhelyezkedő szigetcsoportnak a nevét: Társaság-szigeteknek keresztelte el a szigetcsoportot, valószínűleg azonban az angol Királyi Társaság tiszteletére, amely kutatóútját lehetővé tette. Tahitit szerelmetes szigetnek nevezte Cook, az ő elnevezését pedig a franciák Édes Földnek fordították.
1797-ben tizennyolc metodista pap érkezett Londonból, akik zord és türelmetlen módon befolyásolták a helyi királyokat, a Pomaré-dinasztia tagjait. A metodisták elég hosszú idő alatt tudták csak megtéríteni a lakosság háromnegyed részét. Közben a franciák is működésbe léptek, és katolikus misszionáriusokat küldtek Tahitiba. Végül is az újonnan katolizált bennszülöttek és a protestánsok közt valósággal „angol–francia” háború tört ki. Mindkét hatalom mosakodott, de a francia hadsereg beavatkozott a metodista Pomaré-dinasztiához hű tahitiak elleni küzdelembe, és végül is kétéves harc után valójában a franciák kezére került a szigetcsoport. Tahiti egy ideig ugyan formailag nem tartozott Franciaországhoz, míg 1880-ban az utolsó független király, V. Pomaré formailag is átadta országát a franciáknak. Így Tahiti, illetve a Társaság-szigetek francia gyarmattá váltak, és a zordon angol metodista uralmat a sokkal könnyedebb francia fennhatóság váltotta fel.
Tahiti hírét a világban csodálatos természeti szépségének, barátságos népének és bájos nőinek köszöni. A fősziget – ezen van a főváros, Papeete – nagyjából nyolcszög alakú, kereken 400 négyzetmérföld, és ma [1967] 37 ezer lakosa van. Bár trópusi az éghajlata, de a trópusi betegségek, tífusz, kolera, malária, ismeretlenek a szigeten. Mérges kígyói sincsenek.
Papeete nemcsak közönséges kikötőváros: trópusi és francia kikötőváros, ahol francia és helyi árukat vehet – legnagyobbrészt kínai kereskedőknél – a látogató. De általában csak reggel nyolc és tizenegy, illetve délután kettő és öt között. A háromórás pihenő szent dolog Tahitiban.
Maraé volt a neve a tahiti őslakosság templomának. A legépebben megmaradt – és bizonyos fokig restaurált – maraé a fővárostól alig 20 kilométernyire levő Arahurahu-templom. Lényegében a maraé egy hatalmas négyzet alakú, fekete lávafallal körülvett térség, amelynek közepén épült a lépcsőzetesen emelkedő oltár. A fekete falak komorságát csak a korallból és vörös lávakőből készült gyér díszítések enyhítették. Minden maraé az istenek, a tikik védelme alatt állt. A tikik kegyetlen, vérszomjas istenek voltak: emberáldozatokat követeltek, és kaptak is.
Tamará – így hívják Tahiti szigetén az ünnepélyes nagy lakomát. Ma már elsősorban idegenforgalmi látványosság a tamará, amelynek szertartásos elkészítése hosszadalmas és bonyolult mesterség. Földbe vájt tűzhely vagy inkább kemence – umu – kell hozzá, ezt megtöltik vastag fahasábokkal. A fahasábok fölé köveket raknak. A hasábok lassan égnek le, néha fél nap is beletelik, mire elhamvadnak. A most már vörösen izzó kövek belehullanak a hamuba, és ezt a forró-izzó hamu- és kőréteget vastagon befedik banán- és hibiszkuszlevelekkel. Ezen a „levél tűzhelyen” sülnek aztán az ünnepi malacok és a körítés, amely édesburgonyából, kenyérfa gyümölcséből, vadbanánból áll. A sülthöz és a körítéshez fehér mártást szolgálnak fel, amelynek fő alkotórésze a kókusztej. Amikor kész a tamará, ünnepélyesen meghívják a jelenlévőket a lakomára, ahol illendő zajos csámcsogással adni kifejezést elégedettségünknek. A lakomát a lányok tánca követi.
Paul Gauguin [1848-1903], a századforduló kitűnő francia festője talán a legnagyobb nevezetessége Tahitinak. Idáig sarkantyúzta [1891-93; 1895-1903] az alkotás, a művészi ihlet ördöge. Itt, majd később a Marquises-csoport egyik szigetén [Mataiea, majd Punaauia, és Hiva-Oa] élt polinéziai feleségével [Pahura – vahine, élettárs, asszony], és itt festette csodálatos képeit, amelynek változatos méretű színes nyomatai ma Papeete minden könyvesboltjában kaphatók, és keresett idegenforgalmi „emléktárgyak”.
(Koroknay István: „Ausztrália és Óceánia” című, a Képes Földrajz sorozatban megjelent könyvéből.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése