Tahiti, Moorea, Bora Bora... elég e neveket kiejteni és máris álomvilágban járunk. A Csendes-óceán déli részén található 4 000 km2 tengerfelületre kiterjedő Francia Polinézia Tahiti szigetét és 5 szigetcsoportot foglal magába, (Ausztrál-, Gambier-, Marquises-, Társaság- és Tuamotu-szigetek). Összesen 118 szigetből áll, kiterjedése pedig nagyobb mint Európáé.

Aktív kikapcsolódás

A felső szigeteket főként a hegyek uralják. Dúskálva a kiterjedt, zöldellő völgyekben, a hegyoldalak féktelen vízeséseiben, fekete bazalt- vagy fehér korall homokkal borított partokban... Papeete-hez közel, a tapasztaltabb túrázók megmászhatják az Aorai hegyet (2066 m), de kerüljék el a decembertől februárig tartó esős időszakot. A vadregényes Marquises-szigetek szintén vonzó a túrázók számára.


Az alsó szigeteken egyedül a korallszigetek emelkednek ki a habokból, korallzátonnyal és végtelen partokkal övezve. A lagúnák színe a zsád ékkő zöldjétől kezdve a türkizkékig váltakozik, hogy mégjobban elkápráztassa az ide érkezőket. Ezt a vadregényes vidéket csodálatos madarak, halak és kagylók uralják. A lagúnák ékszere az igazgyöngy. Tahiti titokzatos, páratlanul szép gyöngyszemeit a Tuamotu- és a Gambier-szigetek kellemes, áttetsző vízében halásszák.

Tahiti legkiválóbb búvárhelyszínei a következőek: Aquarium, Saint-Etienne, Source, Arue és a la pointe Vénus. Több szörfözésre alkalmas terület is létezik. Papeete mellett, Teahupoo világszerte híres hatalmas hullámai azonban csak a legjobbaknak ajánlott.

Az evezős sportok híveinek a Va’a-t ajánljuk, mely a pirog csónak polinéz változata. A Csendes-óceán népei ezzel a könnyű facsónakkal közlekedtek a szigetek között akár több száz és ezer kilométeren át. Még ma is használják őket, főként halászatra. Július közepén rendezik meg a népszerű Tiurai evezős versenyt. Papeete-nél közel 300 - 3, 6 vagy 16 evezősből álló - csapat méri össze tudását, mely feledhetetlen látványt nyújt.

Végül az ekoturizmus hívei túrázhatnak Raiatea vagy Huahine szigetének érintetlen erdeiben vagy felfedezhetik a Moorea szigetén található Afareaitu vízesést.

Polinéz táncok

A Tamure (ejtsd tamuré) a tahiti táncosnők (Vahines) híres ringatózó/riszáló tánca. Csípőjükön növényfüzérrel, fejükön pedig virágkoszorúval táncolnak a Pahu (kicsi dob) és az Ukulele (ejtsd ukulélé) ritmusára, mely a gitár helyi változata. A Ma’ohi nomád törzs, kik szigetről szigetre vándoroltak, még számos más táncformának a tudásával rendelkeznek: törzsi táncok vagy épp különböző érzelmeket kifejező táncok.

A Heiva ünnepe egész júliuson át tart Papeete szigetén. Ezalatt megcsodálhatjuk a tradícionális táncokat és viseleteket. Olyan kedvelt sportversenyeket rendeznek, mint pl. a Va’a nevezetű polinéz csónakverseny (Tiurai).

Szent rituálék

A keresztény vallás előtti (Tahitit 1767-ben fedezték fel) szent rituálék és a polinéz istenek legendái ma is élnek: Oro Istene a bátorságot szimbolizálja, Hiro pedig a két szigetet, Raiatea-t és Huahine-t választotta szét, stb. Raiatea szent szigetén fennmaradtak az ún. Marae-k is, kőből készült emlékhelyek ahol a szertartások és a törzsi koronázások folytak. Könnyen felismerhetőek a szép, igen színes templomok, mint pl. Papara temploma Tahiti szigetén.

A polinéz tetoválás művészete

A Csendes-óceán népeinek ez a művészeti forma többet jelent egy egyszerű esztétikai kifejezésnél: a tetoválásnak megvan a saját nyelvezete, mely meghatározza az egyén szociális helyzetét. Régen egy-egy hősies cselekedetett is jelölt vagy, hogy az adott személy milyen szerepet tölt be a közösségben. A mai tetoválások a személyiséget fejezik ki, és egy csoporthoz vagy szigethez való tartozást (pl. Marquises vagy Bora Bora szigete). Sok turista van, aki kifejezetten azért tér vissza hogy betérjen egy hagyományos de már modern technikát használó tetoválóművészhez.

Látnivalók

A polinéz identitás megértéséhez látogasson el a következő múzeumokba :
- Musée de Tahiti et ses îles (Tahit és szigetei)
- Musée de la perle (gyöngyök)
- Musée du coquillage (kagylók)
- Musée Paul Gauguin

NÁSZUTASOKNAK GARANTÁLT ÁLOMNYARALÁS
Repülővel egészen Papeete-ig vagyis Tahitiig el lehet jutni, majd rövid helyközi repülés vagy hajókázás következik Bora-Bora, Taha'a, Moorea, vagy Tuamotu szigetére. Leginkáb luxusbungalók várják a nyaralókat a kókuszpálmák alatt vagy cölöpökön álló összkomfortos szobák. Ezeken a különleges szálláshelyeken a csodálatos környezet mindig a lábaink előtt hever és nem kell bezárva lenni egy nagyobb épületben. A szerelmesek bármikor szabadon gyönyörködhetnek a sziget csodáiban.


Kikapcsolódás. Búvárkodás és fürdőzés, melyhez elég egy búvárszemüveg, pipa és békatalp, hogy máris felfedezhessük a mindössze 2-3 méter mélyen található természeti kincseket.
Hasznos információk

Főváros: Papeete

Belépés: az Unió polgárai számára elegendő egy, a visszaút után még min. 6 hónapig érvényes útlevél és retúr repülőjegy. Ha a gép leszáll Los Angeles-ben, vagy az USA egyéb területén is (legtöbbször ez az eset áll fenn) akkor szükségesek az amerikai előírásoknak megfelelő engedélyek. 2009 januárja óta az USA-t érintő járatokon utazók számára ki kell tölteni egy kérdőívet (ESTA - Electronic System for Travel Authorization) minimum 72 órával az út előtt.

Időeltolódás: -11 óra télen, -12 óra nyáron

Pénznem: fix árfolyamú Francia Óceániai Frank (CFP). 1 euro = 119.33 CFP

Klíma: trópusi

Átlaghőmérséklet: 27 C

Megközelíthetőség: Párizsból indulva a gépek általában érintik Los Angelest és az út 22 óra körül van.

(forrás: http://hu.franceguide.com/Idees-vacances/Outre-mers/Les-destinations/Tahiti-et-ses-iles/home.html?NodeID=387)

Egy kommunista brossúra összefoglalója

Történelem, politika. Az ide tartozó 130 kis sziget közül elsőként a Marquises-szigetet fedezte fel egy spanyol hajós 1595-ben. 1766-ban a francia származású Luis de Bougainville járt először a Társaság-szigeteken, s ő fedezte fel Tahitit. Az itt élő polinéz őslakosok társadalma törzsi-nemzetségi szinten szerveződött.
1842–1880 között a szigetcsoport francia védnökség alatt állt, majd 1880-tól francia gyarmat lett.
1903-tól közigazgatási funkciókkal felruházott tanácsadó testület irányította 1946-ig, amikor is Franciaország tengerentúli területe lett.
Bár 1956-ban a Francia Unió keretén belül korlátozott önkormányzatot kapott, a hatalom ténylegesen továbbra is a francia kormányzó kezében maradt.

A hetvenes évek elején felerősödtek az autonómiát követelő irányzatok. A területi gyűlésen belül is számos híve volt ennek, sőt a legerősebb frakció vezetője, Francis (Ariioehau) Sanford [1912-1996] az együttműködést is bojkottálta.
1976-ban vezetésével elfoglalták a területi gyűlés épületét, s ekkor Franciaország engedményekre kényszerült. Ennek eredményeként Francia Polinézia belső autonómiája megnövekedett. A francia kormányzó helyére korlátozott jogkörű főbiztost állítottak, s a változásokat az elfogadott, új statútumban rögzítették.
1977-ben a területi gyűlés újraválasztásával a Fracis Sanford által vezetett Egységfront a Belső Autonómiáért koalíció szerezte meg a győzelmet. A koalíció legjelentősebb pártja az Egységfront Párt.
Az ellenzék a Tahiti Unió-Szövetség az Új Köztársaságért nevű szervezetbe tömörült, s a Franciaországgal fenntartott államigazgatási kapcsolat híve. A két pólus között több kisebb frakció is létezik.
1978 elején az Őseink Vére nevű szélsőséges szervezet erőszakos cselekmények végrehajtásával próbált meg új híveket toborozni a szeparatizmusnak.

Gazdaság. A gazdasági élet két fő ága a mezőgazdaság és a halászat. 1976-ban 2826 tonna édesvízi és tengeri halat fogtak ki.
A fő termények között megtaláljuk a különböző citrusféléket, kókuszdiót, maniókát, édesgyökeret, kávét és vaníliát. Ezek közül a trópusi növényeket inkább belső fogyasztásra termesztik.
A szigeteken folyó állattenyésztés – szarvasmarha, juh, kecske, baromfi – szintén az önellátást szolgálja.
Ásványkincsek közül csak foszfáttal rendelkezik, ezt is egy helyen, a Tuamotu-szigeteken bányásszák. Jelentősek viszont a gyöngykagyló telepek, s ehhez kapcsolódóan a gyöngyhalászat és a gyöngyfeldolgozás.
Francia Polinézia iparilag fejletlen, jelentősebb csak a sörgyártás és a kókusz feldolgozás.
Külkereskedelmi forgalmát főleg Franciaországgal és kisebb mértékben az Egyesült Államokkal bonyolítja le.
Kivitele koprából, kávéból, gyöngyháztermékekből és citrusfélékből tevődik össze.
Gabonát, olajtermékeket és gépeket importálnak.
A lakosság fontos bevételi forrása az utóbbi időben egyre inkább föllendülő idegenforgalom, és az az anyagi támogatás, (pl. munkaalkalmak teremtése révén), amit a francia kormány biztosít a térségben végrehajtott atomfegyver-kísérletek fejében.
A belső forgalom lebonyolításában fontos szerep jut a szigetközi hajózásnak, mivel az aszfaltozott utak hossza 215 km, a makadám-utaké 268 km. Papeete-ben nagy nemzetközi repülőtér működik.

(Politikai Vitakör – Franciaország Tengeren Túli Területe – cca. 1980 – Kossuth Könyvkiadó és Kartográfiai Vállalat)

Tahiti - az álmok szigete

A Társaság-szigeteket – mint annyi mást – valószínűleg a spanyol hajósok pillantották meg először az európaiak közül, viszonylag igen korán, a XVII. század elején. Peruból vitorláztak nyugat felé, éppen csak meglátták a szigeteket, és továbbhajóztak. Az első európai, aki a szigeten kikötött, Samuel Wallis [1728-1795] angol kapitány volt 1767-ben, aki a szigeteket Anglia számára követelte. Wallis nem hagyott hátra sem telepeseket, sem helyőrséget, és így [Louis Antoine de] Bougainville francia kutató [1729-1811] , aki alig egy év múltán érkezett a szigetre, Franciaország részére vette – elméletileg – birtokba a szigetcsoportot. Bougainville Tahiti szigetét Új Cythera szigetnek nevezte el a görögországi Cythera (Kíthira) szigetéről, amely mellett Aphrodité, a szerelem istennője a tenger habjaiból kiemelkedett. Aphrodité görög szerelemistennő volt – a római istennőt Venusnak hívták.
A következő európai már a római szerelem istennőjét, Venust kereste Tahitin: [James] Cook kapitány [1728-1779] érkezett hamarosan [1768] Bougainville után Tahitira, hogy megfigyelje a Venus átvonulását a Nap előtt. Egyébként Cook adta a „társaságban” elhelyezkedő szigetcsoportnak a nevét: Társaság-szigeteknek keresztelte el a szigetcsoportot, valószínűleg azonban az angol Királyi Társaság tiszteletére, amely kutatóútját lehetővé tette. Tahitit szerelmetes szigetnek nevezte Cook, az ő elnevezését pedig a franciák Édes Földnek fordították.

1797-ben tizennyolc metodista pap érkezett Londonból, akik zord és türelmetlen módon befolyásolták a helyi királyokat, a Pomaré-dinasztia tagjait. A metodisták elég hosszú idő alatt tudták csak megtéríteni a lakosság háromnegyed részét. Közben a franciák is működésbe léptek, és katolikus misszionáriusokat küldtek Tahitiba. Végül is az újonnan katolizált bennszülöttek és a protestánsok közt valósággal „angol–francia” háború tört ki. Mindkét hatalom mosakodott, de a francia hadsereg beavatkozott a metodista Pomaré-dinasztiához hű tahitiak elleni küzdelembe, és végül is kétéves harc után valójában a franciák kezére került a szigetcsoport. Tahiti egy ideig ugyan formailag nem tartozott Franciaországhoz, míg 1880-ban az utolsó független király, V. Pomaré formailag is átadta országát a franciáknak. Így Tahiti, illetve a Társaság-szigetek francia gyarmattá váltak, és a zordon angol metodista uralmat a sokkal könnyedebb francia fennhatóság váltotta fel.

Tahiti hírét a világban csodálatos természeti szépségének, barátságos népének és bájos nőinek köszöni. A fősziget – ezen van a főváros, Papeete – nagyjából nyolcszög alakú, kereken 400 négyzetmérföld, és ma [1967] 37 ezer lakosa van. Bár trópusi az éghajlata, de a trópusi betegségek, tífusz, kolera, malária, ismeretlenek a szigeten. Mérges kígyói sincsenek.

Papeete nemcsak közönséges kikötőváros: trópusi és francia kikötőváros, ahol francia és helyi árukat vehet – legnagyobbrészt kínai kereskedőknél – a látogató. De általában csak reggel nyolc és tizenegy, illetve délután kettő és öt között. A háromórás pihenő szent dolog Tahitiban.

Maraé volt a neve a tahiti őslakosság templomának. A legépebben megmaradt – és bizonyos fokig restaurált – maraé a fővárostól alig 20 kilométernyire levő Arahurahu-templom. Lényegében a maraé egy hatalmas négyzet alakú, fekete lávafallal körülvett térség, amelynek közepén épült a lépcsőzetesen emelkedő oltár. A fekete falak komorságát csak a korallból és vörös lávakőből készült gyér díszítések enyhítették. Minden maraé az istenek, a tikik védelme alatt állt. A tikik kegyetlen, vérszomjas istenek voltak: emberáldozatokat követeltek, és kaptak is.

Tamará – így hívják Tahiti szigetén az ünnepélyes nagy lakomát. Ma már elsősorban idegenforgalmi látványosság a tamará, amelynek szertartásos elkészítése hosszadalmas és bonyolult mesterség. Földbe vájt tűzhely vagy inkább kemence – umu – kell hozzá, ezt megtöltik vastag fahasábokkal. A fahasábok fölé köveket raknak. A hasábok lassan égnek le, néha fél nap is beletelik, mire elhamvadnak. A most már vörösen izzó kövek belehullanak a hamuba, és ezt a forró-izzó hamu- és kőréteget vastagon befedik banán- és hibiszkuszlevelekkel. Ezen a „levél tűzhelyen” sülnek aztán az ünnepi malacok és a körítés, amely édesburgonyából, kenyérfa gyümölcséből, vadbanánból áll. A sülthöz és a körítéshez fehér mártást szolgálnak fel, amelynek fő alkotórésze a kókusztej. Amikor kész a tamará, ünnepélyesen meghívják a jelenlévőket a lakomára, ahol illendő zajos csámcsogással adni kifejezést elégedettségünknek. A lakomát a lányok tánca követi.

Paul Gauguin [1848-1903], a századforduló kitűnő francia festője talán a legnagyobb nevezetessége Tahitinak. Idáig sarkantyúzta [1891-93; 1895-1903] az alkotás, a művészi ihlet ördöge. Itt, majd később a Marquises-csoport egyik szigetén [Mataiea, majd Punaauia, és Hiva-Oa] élt polinéziai feleségével [Pahura – vahine, élettárs, asszony], és itt festette csodálatos képeit, amelynek változatos méretű színes nyomatai ma Papeete minden könyvesboltjában kaphatók, és keresett idegenforgalmi „emléktárgyak”.

(Koroknay István: „Ausztrália és Óceánia” című, a Képes Földrajz sorozatban megjelent könyvéből.)

Már megint, mi ez a baromság?

Semmi! De ne tévesszen meg senkit a címben olvasható „magyarok” kifejezés, ami semmiképpen nem takar és nem is szeretne fedni semmiféle politikai orientációt. Csak és csupán annyit, hogy mindenki megszületett valahol és hogy mindenkinek van valamilyen anyanyelve (de akad, akinek több is), van egy személyi igazolványa, egy útlevele és rajta egy címer (címere). Nekünk jelesül a koronás kiscímer, a szent koronás, sávos, hármashalmos, kettős keresztes.

Ennyit a „magyar” szó címbeli jelentéséről.

És miért éppen Tahiti?
Nem azért, mert nem „miért éppen Alaszka”, bár a hőmérsékletnek minden bizonnyal van köze a gondolathoz.
És egyáltalán nem azért, mert valamikor, régen, egy azóta már elfelejtett „nagy-magyar” azt üzente nekem egy enyhén elmeháborodott pillanatában, hogy
„El lehet menni Magyarországról, itt lehet bennünket hagyni – kérem szépen! Tessék! Lehet menni!”
Mondom: Nem ezért. És nem is azért, mert politizálni szeretnék. Akar a fene!
Aki elmegy, vagy csak tervezi hogy útra kel, azt már nem érdekli a hazai percemberkék IQ-dáridója.

Magam, mindig vonzódtam a trópusi szigetek romantikájához, de hát ki nem!
Sokan olvastuk a „Kincses szigetet”, néztük meg a „Karib-tenger kalózait” (többször egymás után is), olvastunk könyveket, útleírásokat, de ebből még nem következik, hogy ki kellene vándorolni

S mivel Magyarországnak nincs gyarmati múltja, de nem nagyon találhatunk tengerészeti múltat sem, a hétköznapokban sincs semmi és senki, aki bármilyen fokban is elgondolkodásra késztethetné az embert: Tényleg, a létező világok legjobbikában élek? Tényleg, itt a helyem?
Ezt az ellenérvet külön nyomatékosítja még a magyarok körében tapasztalható, az idegen nyelvek bírása körülötti gondok.